Az ősi legenda szerint Bodhidarma a Honan tartománybeli festői szépségű Sunghegy vonulathoz érkezett 527-ben, melynek egyik hegyén, a Shao-shinen épült a híres Shaolin-kolostor.  Bodhidarma Indiában született mint Sugandha király harmadik gyermeke, és mivel a harcos kaszthoz tartozott, el kellett sajátítania a korabeli indiai küzdésmódszert is, melynek fontos részét képezte a pusztakezes küzdelem. A kolostor több épületből állt, és mintegy 35 holdnyi területet foglalt el. A kolostor, amelyet HsiaoWen az északi Wen tartomány egyik császára építetett, arról lett híres, hogy itt nagyon sok buddhista könyvet tudományos pontossággal fordítottak kínaira. Bodhidarma fő érdeklődési iránya azonban nem a küzdelemre, hanem a "Chi" kiművelésére irányult,ezen belső energia feletti irányítás megszerzésére. A hosszú koncentrációs gyakorlatok megviselték a gyengébb akaratú szerzeteseket, ezért Bodhidarma a fizikum fejlesztésére külön módszert dolgozott ki. Nem küzdőtechnikát tanított, hanem olyan különleges gyakorlatokat, melyek testi funkciókat tudatosítva, és irányítva a nehéz meditációhoz szükséges fizikai állapotot teremtették meg. Ezen alapvető és lényeges energiaforrás nélkül a Kung Fu fejlődése olyan üres maradt volna, mint egy automata, amely pusztán több fizikai mozgást tartalmazna, szellemi uralom nélkül. Ez a torna lett a shaolin kung fu alapja.

Jóllehet tudjuk, hogy az ökölvívásnak bizonyos formái már léteztek Kínában Bodhidarma érkezése előtt is. Bodhidarma kezdeti harci művészettel kapcsolatos örökségének lényegét a későbbi Ch'an mesterek magukévá tették, gazdagították és kifinomították, és így alakult ki az erőteljes és mégis kecses Shaolin Templom ökölvívás. A taoista papok egyre inkább érdeklődni kezdtek a Shaolin rendszer iránt, főként a békés és nem-támadó filozófiai alapjai miatt.

A Bodhidarmát követő időszakban állandó háború dúlt, és az ország a belviszályok következtében három részre szakadt, és csak nehezen tudott helytállni a megújuló nomád támadásokkal szemben. A Shaolin-kolostor papjai is kénytelenek voltak a védekezés érdekében a küzdelem tudományát kifejleszteni. különleges ügyességre tettek szert, a kb: két méteres bot, és lándzsa használatában. 

611-619 között az ország ellen irányuló támadás egyik célpontja a kolostor volt, amit közel 500 pap védett. A támadók több ezren voltak, de a rendkívüli bottechnikával rendelkező védők megfutamították őket. Bebizonyosodott, hogy a bot használata avatott kezekben, a legveszélyesebb vágó- és szúró fegyverekkel is felveszik a versenyt. 
A Tang-dinasztia kora (618-907) alatt, egy újabb nagy próbatétel várt a kolostorra. Lázadás tört ki a császár ellen, és a csatákban a kolostor is célponttá vált. A papok bravúrosan helyt álltak a lázadókkal szemben, ezért Tang Tai-chun császár elismerése jeléül újjáépíttette a kolostort, katonáit pedig odaküldte, hogy tanulják meg a bot- és lándzsavívás shaolinfortélyait. A kolostor híre ekkor érte le a tetőpontját.

A Shaolin-kolostor harci művészete az idők során egyre csiszolódott. Pontosan nem tudni, mikor történt, hogy egy Chiu Yueh nevű híres bandita került a papok közé, és miután maga is pap lett, összeötvözte az ott tanultakat a saját technikájával és létrehozta a Shih pa lo han sho-t (a Lohan-küzdés tizennyolc fortélya). 1522 és 1566 között egy Kioh Yuan (Kwok Yuen) nevű férfi csatlakozott a papokhoz a kihalófélben levő kemény irányzatok fellendítése céljából. Tamo tizennyolc gyakorlatát kibővítette 72 sárkány-stílussá. A legenda szerint egy Li nevű öregember elvezette őt Pai Yu-fong mesterhez. Ők hárman együtt dolgozták ki az öt állat (sárkány, kígyó, daru, tigris, leopárd) mozgásait utánzó küzdésrendszert. A jo fat ju kung a reflexeket, egyensúlyérzéket és a helyes mozgáskészséget fejlesztette. Ez abból állt, hogy a kolostor folyosóján szétszórt golyókon kellett küzdeni. A talajt később olajjal tették síkossá.

Az 1700-as évek döntő változást hoztak az addig viszonylag békésen fejlődő templom életében. 1643-ban Kínában felkelés tört ki, és a kínai feudális urak hatalmukat féltve ellenségeikhez, a mandzsukhoz fordultak segítségért. A mandzsu seregek segítségnyújtás leple alatt bevonultak Pekingbe, és megalapították saját Csing-dinasztiájukat (1644-1911). Ez ellen az új dinasztia ellen az egész országban széleskörű ellenállás, gerillaháború bontakozott ki. A Shaolinkolostort a mandzsuk egészen addig nem támadták meg, amíg a tudomásukra nem jutott, hogy a templomban ellenállókat rejtegetnek, sőt a régi császári család egy tagja is ide menekült. Yung Cheng császár ekkor parancsot adott a templom felszámolására. 

1723. augusztus 13-án megindult a támadás háromezer katonával és húsz tibeti kardvívóval Chen Wen-yao vezetésével. Egy árulás folytán tudtak a kolostor titkos folyosóiról és kapuiról is. A hosszú, elszánt védekezés ellenére a túlerő győzedelmeskedett, a védőket lemészárolták, a templomot felgyújtották. Néhányuknak sikerült elmenekülni. Ők tartották fönn a Shaolin-küzdés módszert és filozófiát: az országban bujkálva titkos szövetségeket alkottak, szervezték az ellenállást a mandzsuk ellen. 
1723 azért is döntő dátum a templom történelem során, mert ekkor került először a falakon kívülre a Shaolin papok féltve őrzött tudománya. Mivel a túlélő néhány pap más-más stílusban volt járatos, különböző iskolák alapjait vetették meg. Közös jellemző csupán a szisztematikusan ébren tartott mandzsugyűlölet volt. Több rejtett kiképző központot is létrehoztak, a leghíresebb a Csiulin-hegységben felépített "kolostor" volt, melyet az eredeti templomról mintáztak.

A kínai harci művészetek oktatása általában úgy kezdődött, hogy a tanítványnak hónapokig ún. lovagló állásban kellett mozdulatlanul állnia. Egyebek között az izmok gyors kifáradásától többször összeeső tanítvány találkozott a szenvedéssel, amiben később többször lesz része. Ezen kívül próbára tették az akaraterejét, és elhatározásának eltökéltségét, hogy valóban tanulni akar, vagy csak felszínes érdeklődés vitte a mester iskolájába. Emellett a gyakorlati célja a hónapokig tartó próbának, hogy a tanítvány lábai megerősödtek, állásuk szilárddá vált. A kínai harci iskolák igen alaposan, szisztematikusan készítették fel tanítványaikat arra a küzdelemre, ahol a színhely nem a sportaréna, hanem a természetes környezet egyenetlen talaja, ahol az ellenfél csak ritkán támad szabályok szerint, és általában nem egyedül, és lehet hogy fegyverrel. A Kung fu célja az önvédelem és a túlélés volt egy olyan világban, ahol a korlátlan erőszak volt az úr.  A falvak állandó támadásoknak voltak kitéve, ezért szigorúan titkos, csak a közösségükbe tartozóknak tanított harci módszereket dolgoztak ki, hogy a puszta létüket megmenthessék. Ilyen módszer elárulása a közösség és a család elárulását is jelentette. Ez is az egyik oka volt a kung-fu körüli mély titkolózásnak. 

A Taoizmus szerepe a Kung-Fu kialakulásában.

A régi kínai felfogás szerint, a tanuló legnagyobb hátráltatója, vagy segítője a saját tudatállapota. Úgy gondolták, hogy az ember alaptermészetében rendezettség, harmónia uralkodik, ami az egész világ alaptermészetével összhangban van. Ebben a paradicsomi, rendezett állapotban a dolgokat a Nagy Fenntartó Erő és Törvény a tao hatja át. Az embernek óvakodnia kell attól, hogy a tao törvényét, vagyis a természeti törvényeket megsértse. A taoizmus követői éppúgy mint általában a kínaiak, úgy érezték, hogy a kozmosz öt elemből, vagy erőből áll: vízből, fából, tűzből, fémből és földből. Mindegyik elem létrehozza, vagy megváltoztatja a másikat ciklikus sorrendben. A fém vágja a fát, a víz kioltja a tüzet, a fa behatol a földbe, a tűz elolvasztja a fémet és a föld megtartja a vizet. Az anyag, és az energia elpusztíthatatlan. Megváltoztathatják alakjukat, de el nem pusztíthatók.

A kínai művészetekben számtalan iskola alakult ki. Ezek egy része az idők során és a ma ár említett titkolózás következtében elveszett, más részük többnyire megváltozott formában, de tovább él. Egyes iskolák alig ismertek, kevés követőjük van, vezetőik inkább a színvonal megtartását tartják fő célnak, sem mint a népszerűséget. A tradicionális iskolák minden esetben fegyveres küzdelmet is tanítottak. Minden iskolának voltak jellegzetes fegyverei a hagyományos alapfegyverek mellett. Az iskolákat gyakran északiakra, és déliekre osztják fel. Az északiakra a magasabb, zártabb állásmód, a nagyobb mozgékonyság és a gyakoribb rúgások a jellemzőek. A déli iskolák mélyebb tartást vesznek fel, a lábak nyitottabb terpeszben állnak, a hangsúlyt a kéztechnikákon és a szilárd állásmódon van inkább. Lényegesebb az a felosztás, ami a kemény és lágy irányzatokat különböztet meg. A kemény irányzatok a hangsúlyt az erőre, gyorsaságra, technikára helyezik. A lágyak, az erő elvezetésére, a saját külső, belső egyensúly (tao) tökéletesítésére, valamint a belső energia (chi) kifejlesztésére. A technikák tökéletesítésével sok lágy elem is beépült a kemény iskolák mestereinek repertoárjába. Ez természetes dolog, mivel a lágy iskolák is a keményből fejlődtek ki. Az egységes shaolin irányzat a kolostor lerombolásával megszűnt ugyan, de mivel az ottani nevelési rendszer és a papok küzdelme a megszálló mandzsuk elleni nemzeti ellenállás szimbólumává lett, a régi kolostor mintájára később több helyen is hasonlókat építettek. A leghíresebb ilyen kolostor Fucsien tartományban működött, aminek 49. pátriárkája Seh Koh Sum 1960-ban halt meg Szingapúrban. Halálával mint oly sok kung-fu-mester, tudásának jelentés részét magával vitte a sírba.

forrás: Dr. Ujvári Miklós : A Délkelet – Ázsiai Harci művészetek